Első edzés. Hét tízkor kezdődik, egy átlagos napon nyolc, fél kilenc is van már, mire elindulok otthonról. Szóval előtte való este visszafelé számoltam ki, hogy mire mennyi időt kell hagynom: tizenöt perc kávé és egészségügyek, húsz perc séta a kutyával, és így tovább hat harmincötig, ami az indulás.
Ébredés után még egy fél szendvicset is magamba erőltettem. Tiltakozott a gyomrom a hajnali evés ellen.
Szóval hét tíz, kint még sötét van, szakadó hóesés. Már jóval hét előtt odaérek, leparkolok, fújok egy nagyot. Benne van az elmúlt évek minden kudarca. A bal oldali tompítottam nem ég, ezt is ki kell még cseréltetni valamikor, gondolom.
Bemegyek. Regisztrálok. Az öltöző felé lopott mozdulattal bepillantok a terembe, látok egy hangárt, egy piros hordókra felállított asztalt, felette nagy fehér táblával, mást nem nagyon, mert megyek tovább, hogy ne nézzenek rögtön az elején turistának. Az öltöző kicsi, tele van, köszönök, megkeresem a szekrényemet, alsó, jól le kell hajolnom, nem baj. Szótlanul öltözök, közben próbálom kitalálni, hogy ki kezdő még rajtam kívül. Valószínűleg a pocakosok.
Bemegyek, körbeállunk, várjuk az edzőt. Néhányan párban jöttek, de a legtöbben egyedül. Egyik lábamról a másikra helyezem át a súlypontomat, valamiért kiskorom óta nem tudok tétlenül egy helyben állni, csak ha koncentrálok rá. Ne táncolj, szokta mondani régebben anyukám.
A hangár téglalap alakú, hatalmas. Hűvös van, a levegő nyers. A vakolatlan falakon farostlemez borítás, gyűrűkkel, zsámolyokkal, bordásfalakkal, vas állványokkal szegélyezve. Súlyok. Műanyag vödrök, bennük fehér porral, nem jut eszembe a neve, csúszás ellen használják, talán kréta? Van egy-két üres vödör is, csak tippem van, hogy miért van bekészítve. Felül óriási ablakok, lassan pirkad majd, de még csak a lefelé világító ipari lámpák adnak fényt. Páran már edzenek, de nem figyelnek ránk, mi se rájuk, egymást nézzük, meg a lábunkat és a plafont.
Mellettem egy tagbaszakadt, velem egykorúnak tűnő srác. Emlékeztet egy nagyon vidám szakácsra, akivel együtt dolgoztam tizennéhány évvel ezelőtt. Megszólítom, hogy ő is a kezdő csoportba jött-e, igen, de már nem fért be, úgyhogy majd meglátja, milyen a haladó edzés, ott még van hely, végül is az is crossfit. Megértően hallgatok, aztán többet nem beszélünk, mással sem, inkább várok tovább az edzőre. Táncolva.
Megjön, kezdünk, bemelegítés, nyújtás, oké, ez nem olyan vészes, már eltelt tíz perc, jól vagyok, meglesz. Aztán guggolás, meg mindenféle kitekeredett testhelyzetű bemelegítő gyakorlat, ez is megy, nem teljesen szabályosan, de megy, és ez a lényeg.
Hengerezés. Fogunk egy nagy gumihengert, ráfekszünk, meghempergetjük rajta a testünk különböző részeit. Nem tudom, miért, de én egy nagy gumitüskést hengert vettem el a kupacból, azzal dolgozok, nem volt jó ötlet, a tüskék szúrják az oldalam, a combom, a karom, de elviselhető, csinálom, megvan ez is. Már legalább a fél edzés eltelt, és még mindig csak bemelegítünk, fellazítunk. Kicsit fáradok.
Az edzés második felében guggolások, lógás a rúdon, ilyesmik. Mind nehéz, de egyik sem lehetetlen, mondjuk a felhúzás már nem megy, de lógni lógok és elkönyvelem magamban, hogy az is rendben van egyelőre. A rúdnak semmivel össze nem téveszthető vasszaga van, mélyre szívom. A végén négyütemű fekvőtámasz húsz másodpercig, utána tíz másodperc pihenő, majd újra ismétlés, ebből nyolc kört csinálunk. Felkerülnek a nevek és az eredmények a fehér táblára, az enyém a második legrosszabb, huszoneggyel, a legrosszabb tizenhat, egy madárcsontú lányka. Nem szégyenkezem és nem is néz rám senki legyőzöttként vagy egyáltalán, a táblát nézzük, aztán elköszönünk, szétszéledünk az öltöző irányába.
A tenyerem csupa vörös lett a vastól és a műfűtől. Tapintásra fáj, amúgy csak érzem. Fáradt vagyok, de az agyam jólesően lüktet és pörög. Utoljára fél éve mozogtam egyhuzamban ennyit. Észre sem vettem, hogy közben világos lett.